PostHeaderIcon Úton-útfélen

Épp egy netkávézóban ülök és sűrűn az órára pillantgatok, miközben azon jár az agyam, hogy hova kell bejelentkeznem még. Facebook – pippa, iwiw – pippa, freemail – pippa… stb.

Válság van. Gazdasági és nagyon.

Kikapcsolták a netem, de nincs olyan nagy gáz, mintha a gázt kapcsolták volna ki, azért a függőség mégis nagy úr…

Csak azért írok, mert nem leszek sűrűn, nem mintha sokan olvasnák a bejegyzéseim, de mégis, az ember valahol mélyen csak optimizmusból van összerakva. Vagy nem.


Karen

PostHeaderIcon Egy írás…

A mai bejegyzésem elsősorban Dorc-nak szól. A pályázatra végül nem adtam le novellát, de arra gondoltam, hogy egy másikat, egy régebbit megosztok veletek. Vagy Dorc-cal, hogy legyen egy képe arról, hogyan írok. Persze jobb, ha olyan szellemben olvassátok, hogy én elsősorban kritikákat írok, annyira nem vagyok jó a saját művekben… remélem, tetszeni fog.

Virgin

Az utazás hosszú volt és kimerítő. Könyörtelenül fojtogatott a törökországi fülledt, forró levegő. Arcomat megmostam egy csap alatt, csak a felfrissülés lehetősége miatt, de hideg víz helyett csak langyos folyt. Ahogy belenéztem a mosdó feletti tükörbe, egy villanásnyi ideig ugyanazt az elszánt pillantást fedeztem fel magamon, amit annak idején, Virgin arcán láttam…

Hét éves voltam, amikor Virginnel a bankba mentünk. Sosem titkoltam, hogy gyűlölöm őt, amiért anyám halála után egy évvel már hozzánk is költözött. A szememben csak egy fiatal csitri volt (ahogy több ismerősünk is mondta), aki elcsavarta apám fejét.

Dél körül járhatott az idő, csendes nap volt, a bankban sem kellett sokat várni. Amíg Virgin egy csupamosoly alkalmazottal beszélt, papírokat írt alá, addig én a biztonsági őrt néztem. Ő volt itt a legérdekesebb dolog, oldalán a pisztolyával. Akkor arra gondoltam, hogy mégse leszek bokszoló, inkább fegyveres biztonsági őrként fogok majd dolgozni.

Aztán valami hirtelen történt, a rend megbomlott, valaki összefüggéstelenül kiabált rekedt-mély hangján. Fenyegető volt, de én nem láttam, honnan jön a hang. Csak a biztonsági őrt néztem, ahogy a dörrenés után összeesik, és sötét ruháján egyre nagyobb folt lesz, majd a föld is kezd vörös tócsában úszni körülötte.

Valaki szorosan magához ölelt a földön guggolva. Éreztem Virgin jellegzetes fűszeres parfüm illatát. Talán akkor már nem is gyűlöltem annyira.

Az ápolónő halkan nyitotta ki az ajtót. Borzalmas angol akcentusával arról értesített, hogy húsz perc múlva készen áll a műtő. A fiam állapota továbbra is stabil. Eddig minden pont úgy történik, ahogy elterveztük. Persze, megnyugtatóbb lett volna, ha Budapesten csinálják az operációt, de ott nem vállalták el. Még úgy se, hogy egy komolyabb összeget ajánlottam érte.

Már három órája voltunk a bank foglyai. A rendőrség rég körülvette az épületet, és hangosbemondóval próbálták meggyőzni a gorillamaszkos bankrablót, hogy engedjen el minket. Mint kiderült, a bank főszéfje időzáras, a legtöbb tranzakció átutalással megy. Legalábbis a bank igazgatója ezt mondta, mielőtt a gorillamaszkos vállon nem lőtte. Már vagy fél tucatnyian kaptak golyót, szinte mindenki, aki eddig megszólalt. Ahogy lassan telt az idő, fogva tartónk egyre zavartabban viselkedett. Talán úgy képzelte, hogy belép, elviszi a pénzt és perceken belül távozik is az épületből. Valószínűleg nem számolt azzal, hogy itt ragad. Idegesen hadonászott, ráparancsolt az emberekre, hogy üljenek távolabb az ablakoktól, majd rögtön meg is tiltotta, hogy megmozduljanak.

Én Virgin mellett ültem. Az arcáról már eltűnt a kezdeti félelem. Olyan dacosan nézett a hasán bombát hordozó, pisztolyos alakra, ahogyan eddig én nézhettem őrá. Hozzám hajolt, és valami olyasmit suttogott a fülembe, hogyha alkalmam lesz rá, ne habozzak, hanem fussak ki a bankból. Nem tudtam, hogy mire készül, de le akartam róla beszélni. Reméltem, hogyha nyugton maradunk, élve megússzuk… Egy puszit nyomott a homlokomra. Felállt, és egyenesen a fogva tartónkhoz sétált, aki akkorra már megvált gorillamaszkjától, s egyre idegesebben törölgette gyöngyöző homlokát. Virgin arca kacér és kihívó lett. Egészen közel ment a bankrablóhoz, beletúrt a férfi hajába, majd megcsókolta. Elkaptam a tekintetem. Nem láttam, de hallottam, ahogy a pasashoz beszélt. Olyasmiket mondott neki, hogy mennyire imádja az ilyen férfias embereket, meg hogy igazán megérdemel egy kis kényeztetést ennyi izgalom után. Nem emlékszem pontosan. Nem akarok emlékezni rá, de az biztos, hogy az ideges pasasnak kedvére volt Virgin viselkedése, oldotta a feszültségét.

Azt mondták, hogy rám, a donorra veszélyes lehet a műtét, de a fiamon csak ez segíthet. Azt hiszem, most pont olyan érzések dübörögnek bennem, mint egykor Virginben. Mi emberek szeretnénk mindent túlélni, és néha még ennél is jobban szeretnénk, hogy mások életben maradhassanak. Talán ilyen érzés valakit igazán szeretni.

Virginnek volt egy olyan képessége – valami bódító varázslatféle -, ami miatt a férfiak nem tudtak neki nemet mondani. Apám se, de Virgin nem élt vissza ezzel, egészen ritkán használta ezt a tulajdonságát.

A márványmintás padlót bámultam, és azon gondolkodtam, hogy ez a nő megtébolyodott a feszült várakozásban, vagy épp a sok vér vette el az eszét, amikor felhangzott az a pár szó:

- Ez így nem megy! Zavarnak a gyerekek…

Egy pillanatig halálra rémültem, nem kaptam levegőt. Csakis úgy tudtam elképzelni, hogyha zavarom az őrült bankrabló újdonsült “barátnőjét”, akkor szimplán lepuffantanak.

- Engedd el őket, szivi – vetette fel az ötletet Virgin, és nekem hirtelen világos lett, hogy mire megy ki a játék. Szerencsére úgy tűnt, a bankrablót annyira elhomályosította a karjaiban tartott nő, hogy ez neki ne legyen nyilvánvaló. Látszott rajta, hogy a többi túszt méregeti, elegendően maradnak-e. Vállat vont, mint akinek mindegy, majd ellenkezést nem tűrően kiáltotta el magát:

- Kifelé, nyűves kölykök! Nem hallottátok?!

Rajtam kívül csak egy kislány volt a teremben. Kézen fogtam, és az ajtó felé húztam. Mielőtt a kilincshez értem volna, még visszapillantottam. A bankrabló nem nézett felénk, de Virgin igen. Csak egy villanás volt az egész: elszántság, és hihetetlen nagy szeretet áradt a szemeiből. A pillantása örökre belém égett.

Azt hiszem, hogy csak most értettem meg igazán, hogy mi történt. Most, amikor én is bármire kész lennék, hogy egy másik ember életben maradhasson. Virgin igazából nem az én életemet akarta megmenteni, hanem az apámét. Pontosan tudta, hogyha a felesége halála után engem is elvesztene, abba apám belerokkanna. Tudta, hogy mit csinál…

Ahogy a kislány kezét szorítva a rendőrautók felé szaladtunk, mintha megállt volna az idő. A szabad ég alatt egy másik világba csöppenhettünk. A szememmel folyamatosan aput kerestem, még akkor is, amikor már körbeálltak a rendőrök, kommandósok és mentősök. Kérdésekkel rohamoztak, de ezekből nem sok jutott el a tudatomig. Csak azt tudtam mondani, hogy jól vagyok, arról már képtelenségnek tűnt mesélni, hogy mi történt bent, hány sérült van… amikor megláttam apu arcát, megpróbáltam összeszedni magam, a kusza világban eljutni hozzá, és már egészen közel jártam, amikor hatalmas robbanás rázta meg a környéket.

A bankban tartózkodók közül senki sem élte túl.

Virgin sem.

Már csak pár perc, és betolnak a műtőbe. Tagadhatatlanul ideges vagyok, de nem magam miatt. A fiamért aggódok…

PostHeaderIcon Tea-titok :)


Talán egyeseknek igen jelentéktelennek fog tűnni ez a téma, de valljuk be, egy kis varázslatról van szó, még akkor is, ha a hétköznapokba olvad.

Beköszöntöttek a hideg napok, és mint minden évben, most is elővettem a kedvenc kerámiabögrémet, amiből a lehető legjobb forró teát szürcsölni. No de, még mielőtt egy megszokott rítussá válna a hosszú hideg hónapok során, rögtön az elején egy tudományos kísérlettel kezdtem.


Van nekem ugyanis egy nagynénim, aki a világ legfinomabb teáját főzi. Utolsó látogatásunk során bátorkodtam is megkérdezni tőle, hogy mi a titok, mert titoknak kell lenni, ha az ember teája finomabb, mint a méregdrága thaiföldi… Csodálkozva nézett rám, aztán nevetett. Sima, mezei kristálycukor, pickwick gyümölcstea és egyszerű citromlé. Akkor viszont az arányokkal varázsol.

Kísérletem során tucatnyi teát készítettem, keresve a megfelelő arányt. A cukor, citromlé és a teafőzet erősségét kombináltam, s mindezt matematikai egyenletekkel és tizenkét oldalas, gondos feljegyzéssel toldottam meg. Az eredmény: rakat sok pocsék tea és pár finom. Finom, iható, de mégsem olyan, mint a nagynénimé.

A legvalószínűbb az, hogy valami varázslat van a dologban, valami sokkal mélyebb, mint amit egy magamfajta halandó reprodukálni tudna. Igen, ez lehet a titok. Ha valaki gyanítja, hogy mi lehet, az kérem, írja meg!

Addig is, úgy fest, be kell érnem a már meg szokott finom teával, meg a legjobb kerámiabögrével…


Karen

PostHeaderIcon Borongós napok…

Ma kicsit borongós a hangulatom.


Egy pályázatra kéne novellát írnom, s bár nem vagyok túl tehetséges, meg kéne próbálni, jól jönne a dobogósoknak kiírt pénzjutalom. Csak a téma jelent kifejezetten nagy gátat, a cím ugyanis: Öt perc emberség. Olyan igaz történetet kéne szépirodalmi stílusba önteni, ahol egy ember emberséges volt más emberrel/emberekkel szemben. Gondolkodok. Már egy hete…


Ma voltam, egy volt kollégám temetésén. Három kiskorú árva maradt utána, akiknek valószínűleg sokat jelentett, hogy az apjuknak hány barátja és kollégája jelent meg, hogy mennyi ember szerette őt.  A cég (Volánbusz Zrt. – Déli területi ig.) forgalmi részében 160 buszsofőr és 40 irodista dolgozik, és ki tudja hány szerelő… Minden bizonnyal nagyon elfoglaltak mostanság, ugyanis 13-an voltunk a cégtől a szertartáson. Hogy hol van az emberség? Nem tudom.

Azt hiszem, úgy fogok a pályázatnak nekiállni, mintha egy sci-fit írnék. Fantázia, fantázia és
még több fantázia. Mert most csak így megy az emberségről írni.


Karen


PostHeaderIcon A gyáva magyar szuperhős és a tornádók esete

Egyik nap vetettem egy Superman emblémás pulcsit.

Aztán arra gondoltam, hogy ezzel a lendülettel meg is mentem a világot. Szuperhősökre szükség van, én meg úgyis munkanélküli vagyok, épp ráérek. A jó szándék megvan, a ruha is, hát mi kell még?

Elhatároztam, hogy első pár szuper-hasznos tettemet hazánkban viszem véghez, azután, ha már elég rutint szereztem, kiterjesztem jócselekedeteimet a világ összes többi tájára. Föl is pattantam még melegében a netre, hogy tájékozódjak arról, hogy hol is lehet szükség rám. Kapásból a Mezőkövesd közelében tomboló tornádó képeit és videóit dobta a képembe a gép. Néztem, néztem… megijedtem, és elhatároztam, hogy még nem állok készen a világ megmentésére. Majd talán pár év múlva.

Persze, majmoljuk az amcsikat, mert az menő dolog, mindig is az volt, de azért nem kell mindenben ragaszkodni az „amerikai álom” modelljéhez. Egyrészt le is tettem a Superman témáról. Nem túl kreatív, ami azt illeti.  Másrészt a tornádókat is simán meghagyhatnánk nekik. Az árvíz legnagyobb sajnálatunkra már rég hungarikummá vált – ha lehet így fogalmazni -, ezzel kell együtt élnünk, de remélem, hogy a klímaváltozás és az amerikaiak utánzása nem hozza hazánkba a tornádókat.

Ha pedig mégis, akkor pár év múlva könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy még neveket is adunk nekik (Amerikában a hurrikánokat nevezik el, ez menő dolog manapság). Képzeljük el, ahogy a híradóban Szellő István monotonon olvassa, hogy:

„… Piros riasztás lépett életbe. Meteorológusok szerint az esti órákra elérheti Pestet a Gizi nevű tornádó, ami várhatóan…”

Könnyen meglehet, hogy ebben a vázolt helyzetben a világ helyett inkább a saját bőrömet menteném.

Semmi amcsi modell, csak a jó magyar mentalitás…

Karen

PostHeaderIcon „ Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem…”

Jó szokásomhoz híven, most is kissé késve számolok be az aktualitásokról…

Hétfőn Kispál és a borz koncert volt a Szigeten. Az utolsó a bandától, amit volt szerencsém élőben végigtombolni. Aki szereti az együttest, az tudja, miről beszélek, aki nem, annak elmondom, hogy valami hihetetlen és fenomenális élmény 45 ezer emberrel énekelni (esetenként üvölteni) a jól ismert és imádott szövegeket.

Az együttes kitett magáért, volt ott majd 20 éves, koncert bejátszás (a kezdetekből), vendégzenészek, régi tagokkal ős-Kispál felállás, a kivetítőn elvont animációk (Ha az életben c. szám alatt pl. csontvázak táncoltak nagy boldogan), alternatív táncos, konfetti-vihar és a szokásos, Lovasi-féle beszólások. Ami a legjobban tetszett, az a Csillag vagy fecske című szám sajátos előadásmódja, amit csupán két gitár kíséretében hallhattunk.

Én, a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az együttes sikere főként a szókimondó, érzelmekkel teli (mégis távol a nyálasságtól) szövegekben rejlik (persze, jó a zene, jó az előadásmód, a stílus… de csak jó, és nem több), de a szövegek…

Szeretnék párból idézni:

Tudjuk, … milyen szerény
Az esély arra, hogy egy arra járó
Csak úgy három szót vágjon belém:
Az „én”-t, a „szeretlek”-et
És azt, hogy “téged”…

*

Nem kezdtünk nagyon bele
Semmibe, jössz úgyis te
És minek is bármit is
E kis időre

És aztán nem jöttél
Átgyúrtuk életté
Idő komámmal
Ez üldögélést

*

Annyira hülye vagy! Mért nem szóltál?!
Csak a szárnyad árnyát láttam mindig a földön,
És észre se vettem amikor eltűnt.

Gondoltam beborult, biztos azért
De ma már tudom, hogy akkor már nem repültél
Annyira hülye vagy! Miért nem szóltál?!

*

De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja,hogy
A bukott angyalok etetése tilos

*

Ne félj, hogyha félnél
Nagyon kinevetnek

*

Mennyi szétment arc, mennyi szenesült szem,
Mennyi megúszni való,
Van-e nálad, sérült,

van-e sérülés, van-e álom
Még van-e elképzelés
Vagy ezek is mennek bele mind a levesbe?

*

Akiknek megy azoknak simán
Könnyű lett gonosznak lenni

*

Egyszer egy szőkített nő kifogott egy ebihalat…

…A háza nagy, a férje béka
Puszilja persze, de nem király

*

Az idézetek innen vannak:  http://www.zeneszoveg.hu/egyuttes/83/kispal-es-a-borz-dalszovegei.html

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=vzffZeNXhxA[/youtube]

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=baGI-3UDMEg[/youtube]

PostHeaderIcon Meglepő. Vagy mégsem?

A napokban meglepő dolognak voltam szemtanúja… legalábbis első körben annak találtam. Aztán elméláztam a látottakon és rájöttem, hogy ha egy rendes, emberi világban élnénk, akkor ott ez lenne a normális. Igen. Úgy tűnik eljutottunk oda, hogy már furcsa a szemünknek, ha egy emberséges embert látunk.

Történt ugyanis a héten, hogy az ismerősöm boltjában szabadságra ment az egyik lány, s ez idő alatt én helyettesítettem. A hőség súrolta az elviselhetőség határát (azok számára írtam, akik esetleg utólagosan olvassák).

Délután négy körül (ahogy kimentem cigizni a bolt elé) megláttam a történet egyik szereplőjét, egy kóbor kutyát, aki épp egy parkoló kocsi tövében keresett árnyékot. Nekem – mint átlagembernek -, kissé gúnyosan az jutott eszembe, hogy az autó tulajdonosa majd örülni fog a nemkívánatos hűsölőnek. Aztán amikor hat óra körül ismét kimerészkedtem, a kutya már nem volt ott, a kocsi igen.

Másnap megismétlődött a dolog: négy körül megjelent a kutya, letáborozott nem messze a bolt bejáratától, a parkolóba, azután hatra már hűlt helye sem volt. Ugyan nem éreztem ezt különösnek, de amikor szerdán négykor ismét megpillantottam a kutyát, elhatároztam, hogy összesöprök a bolt előtt, kiürítem a kukákat és minden kinti munkát akkor fogok elvégezni… kiderítem, kivel van randija egy kóbor kutyának.

Fél hat felé járt, amikor megérkezett a történetünk másik szereplője: egy középkorú férfi, látszólag nem vetette fel a pénz. Kenyeret vett, krumplit, hagymát, virslit meg egy fél literes, mentes vizet. Azután kiment, leguggolt a kutya mellé, és szép lassan a tenyerébe öntve a vizet, megitatta az állatot. Pár perccel ezután a pasas balra indult, a kutya jobbra.

Csütörtökön megkérdeztem a férfit, hogy miért itatja azt a kutyát, ha nem is az övé. A válasz egyszerű volt:

- Mert 35 fok van kint. Szomjas.

Ahogy írtam, meglepőnek találtam. Nem nézett ki az ember sem bolondnak, sem extra nagy állatbarátnak.

Azt hiszem, többek között azért ilyen pocsék a világunk, mert a legtöbb emberből kiveszett valami érzés, ami helyett csak a közöny maradt.

Szerencsére van pár kivétel.

Karen

PostHeaderIcon Öregszünk…

Ma reggel, amikor felkeltem szokásomhoz híven az első dolgom az volt, hogy betámadtam a kávéfőzőt. Az élet adta csodák után, amit a cigi-kávé kettőse okoz (az orvosok persze semmit nem tudnak értékelni), meglátogattam a fürdőszobát. Nem kellett volna. Most, hogy ezen mélyebben elméláztam, nem is értem, miért van ott tükör. Merthogy ráakadtam életem első ráncára (homloki részen)! Talán már említettem, hogy húszas éveim elején járok. Most komolyan, normális ez? Gyorsan és rendíthetetlenül el is határoztam, hogy minimum harminc éves koromig ki se lépek a házból…

Miután felocsúdtam az öregedés első jele által kapott mélységes traumából (röpke fél óra alatt meg is voltam), azonnal felhívtam drága barátnőmet, L-t (az anonimitás miatt hívjuk most így), aki első körben extra álmos hangon elküldött valahová, miután felhívta a figyelmem arra, hogy még nincs „hajnali” hat óra sem (nyamvadt három percen akad ki?). Persze, aztán felvilágosítottam, hogy tíz előtt nem hívnám, ha nem lenne az ügy halaszthatatlan és minimum száz ember életébe vágó. Gyorsan vázoltam is (light-os negyed óra alatt) a homlokomon végbement, kóros anatómiai elváltozást, mire ő azonnal felébredt, és diktálni kezdett. L-ről tudni kell, hogy mindig napra kész a divatban és a szépségápolásban. Néha azon gondolkodok, hogy hogyan fér meg a Szex és New York négy főszereplője egyetlen magyar lányban. Aztán bőszen jegyzeteltem, ahogy egykor az iskolában (kellett volna):

Márkák, illatok, méretek és színek mellőzésével kb. így hangzott: spéci szappan, arcradír, tonik (nem mindegy, milyen fajta), ránc elleni krémek (legalább hat féle, háromezer alatt bóvlik, olyat ne vegyek), oxigénes kence és regeneráló, a legjobb pesti kozmetikus száma, arcmasszőr, feszesítő kezelések és ketyerék… és így tovább. Ez csupán havi ötvenezerből ki is jön, és átlagosan csak napi három órát vesz igénybe. L arról is felvilágosított, hogy nem kell akkor sem pánikba esni, ha ezek nem segítenek, mert több plasztikai sebész ismerőse is van. Ha hallgatok rá, ötven évesen úgy fokok kinézni, mint Madonna a harmincas éveiben…

Hát, nem is tudom. Valahogy a beszélgetés után arra gondoltam, hogy itt nagyobb a baj, mint gondoltam.

Csak nem a homlokommal, hanem a világgal.

Aztán kidobtam a gondosan készített listát, és lementem a boltba reggeliért…

PostHeaderIcon Esőellenes tánc

Meglehetősen rég jártam erre. A jövőben megpróbálok sűrűbben fárasztani.

Épp zuhog az eső, ami így, nyár elején elég lehangoló, főleg úgy, hogy a múlt hónapot is a pocsolyák kerülgetésével és az esernyőnk szárításával töltöttük.

A facebook egyik találóan fogalmazott klubja szerint: Ha a májusi eső aranyat ér, akkor Magyarország kilábal a válságból. Nos, ma már június van, és én valahogy nem érzem magam gazdagabbnak…

Noé

Dániel barátommal arról beszélgettünk a minap, hogy esőellenes táncot kéne járnunk. Biztos működik visszafelé is, nem igaz? Sajnos a szakirodalomban nem találtunk erről a témáról semmit, de azért teszünk majd egy próbát: mindent a szent cél érdekében. Ha sikerül vele elüldöznünk a nemkívánatos esőfelhőket, akkor majd szabadalmaztatjuk a módszert.

Ellenkező esetben arra is fel kell készülnie a világnak, hogy bármily nemes szándék is vezérel, lehetséges, hogy az esőellenes táncunk (végtére is kezdők vagyunk) esetlegesen visszafelé sülhet el, és katasztrófát okozunk. Egy cunamit, ami a Balatonból indul, esetleg hurrikánt vagy tájfunt. Az a lehetőség is felmerül, hogy megjelenik egy Noé nevű fazon egy hajónyi állattal. Ebben az esetben legjobb, ha gyorstalpaló tanfolyamon mindenki meg tanul úszni. Meglehetősen halovány ezeknek az esélye, de benne van a pakliban.

Remélhetőleg hamarosan magától is elfogy a víz a felhőkből, de ha nem, akkor táncolni fogunk!

Szóval arra kérlek titeket, legyetek még egy kicsit türelemmel, és nézzétek a híradót, ha nem akartok lemaradni a nagy eseményről…

Karen

PostHeaderIcon Barbárok

Most egy olyan érdekes jelenségről szeretnék írni, aminek az okát én egyszerűen nem értem. Ha te igen, akkor kérlek szépen, alább, a hozzászólásoknál magyarázd meg nekem.

.

Pénteken Újpest-Fradi meccs volt. 7-kor kezdődött ugyan, de a rádióban már a 6 órási hírekben hallhattuk, hogy a feldühödött drukkerek megbontották a kordont, és a rendőrök könnygázzal és vízágyúval próbálják őket megfékezni. Most komolyan, mitől dühösek, ha egyszer még el se kezdődött a meccs?! Oké, arra magamtól is rájöttem, hogy maga a foci egy leheletnyit sem érdekli ezeket az embereket, de hogy miért kell szétverni a lelátót és egymást, arra már nem. Úgy látszik, túl sok a felesleges energiájuk… Hova tűnt az intelligencia? Tényleg nem értem…

Mindenesetre én IX. kerületi vagyok, és pénteken nem sok reményt fűztem hozzá, hogy épségben haza fogok jutni… csak tudnám, hogy miért kell nekem munka után, fáradtan attól rettegnem, hogy esetleg épp arrafelé megyek haza, amerre szétverik a várost a „drukkerek”?! Azért most szerencsém volt.

Nem úgy, mint a napokban a Dinamo és a Hajduk Splip meccse után egy rendőrnek, akinek kilőtték a szemét tűzijátékkal. Le merném fogadni, hogy fél év múlva már csak ő fog emlékezni erre a meccsre.

http://www.szon.hu/hirek/Nemzetkozi/cikk/kilottek-egy-rendor-szemet-a-horvat-bajnokin/cn/haon-news-charlotteInform-20100502-0246241081 – Azt írja: A fanatikusok Zágráb több pontján összecsaptak a rendőrökkel, rendőrkocsikat, villamosokat és buszokat tettek tönkre, kukákat gyújtottak fel. Tényleg sajnálom a rendőröket, nem ők tehetnek arról, hogy ilyen barbár emberek (?) léteznek.

Azt hiszem, létre kéne hozni az ilyen deviáns személyek számára valami pankrációfélét, ahol elzárva a normális emberektől, kitombolhatják magukat. Vagy esetleg elmehetnének egy építkezésre betonozni, téglát pakolni és akkor kellőképpen elfáradnának, nem maradna ennyi energiájuk.

Vagy építeni nehezebb, mint rombolni?
Karen

PostHeaderIcon Tavaszi nagytakarítás

Ma, amíg én az ügyes-bajos dolgaimat intéztem a belvárosban (csupa hasznos kötelező kör pl. a West end-ben); otthon konferencia zajlott. A hűtőmben.

A megromlást követő stádiumban mutálódott anyagok elhatározták, hogy ideje önállósodniuk. Mire haza értem, csak egy fecni maradt a frigóban: „Elmentünk virágot látni!” Azon gondolkodtam, vajon helyesen nem tudnak írni, vagy a tavasztól zsong be mindenki. Aztán keresni kezdtem azt az egykoron még zaftos, gombás pizza szeletet, az én drága kedvencem, de úgy látszott, a többiekkel tartott. Pedig még olyan fiatal volt! Alig egy és fél hetes. Hiába, csapatszellem.

Magamba roskadva tűnődtem az élet nagy dolgain – mint az Empire state building -, és főleg, hogy miért hagytak el, amikor eszembe jutott az én egyetlen lakótársam, és így elsőszámú szemtanúm, Böbe nevű tengerimalacom. Szívesen kifaggattam volna az ügyben, de sajnos jól ismerem az ősi maja közmondást, miszerint: A bárányok hallgatnak, a malacok meg némák. Ő csupán a bankkártyámon tengődő forintokat szokta lenullázni. Erős a gyanúm, hogy valami első osztályú bio boltban vásárolhatja magának a zöldségeket. A felesleges dolgokat persze otthagyja maga után, mint a paprika és az alma csutkája, vagy épp az üres kaviáros üveg. Nekem kell összeszedni, és bedobni a Zolika szájába. Zolika a házi feketelyuk, még múlt évben alakult ki a rakás felhalmozódott koszból. Azóta nem kell levinnem a szemetet…

Kritikusabb barátaim szerint gyökeresen kéne változtatnom az életmódomon. Hiába gondolkodtam, nem jöttem rá, hogy pontosan mire is akarnak ezzel célozni. Ültessek egy fűzfát a konyhámba? Az elég „gyökeres” dolog lenne. Most, hogy belegondoltam, lehet, hogy egész jól mutatna…

Oké, tudom én: takarítani kéne. Végül is tavasz van és létezik olyan, hogy tavaszi nagytakarítás. De egyszer már csináltam, muszáj minden évben?!
takarítás

PostHeaderIcon Ha eljő a világvége…



Ma olvastam egy elképesztően lehangoló cikket, amiben Földünk egyre fogyatkozó olaj és tiszta vízkészletétől a gazdaság hamarosan várható összeomlásán át eljut a világvégéig. Szívesen írnék róla még konkrétumokat is, de  az újság (Nyitott szemmel egy régebbi kiadása) már nincs nálam. Azért elmerengtem a világvégével kapcsolatban…

Mert világvége az lesz. Kérdés, hogy tényleg vészesen közeledik-e.

...


Itt van a pánikkeltő Amcsi katasztrófafilm, a 2012 című, aminek az a bizonyos maja naptár ad alapot, amit a készítői érdekes mód percre pontosan hoztak létre, de csupán 2012 decemberéig szól. Hogy miért pont addig? A sikerorientált filmipar szerint azért, mert aztán elpusztul a Föld. Persze, hova jutna a világ, ha mindenki ilyen pesszimistán állna a dolgokhoz?!

Az igazat megvallva, ha ilyen tempóban haladnak a dolgok, így se látok sok reményt arra, hogy megélem az euró bevezetését, hát még akkor, ha számításba veszünk egy jó kis világvégét. A négyes metróról meg már ne is beszéljünk! Lehet, a beruházók számítanak is a világvégére, azért húzzák az időt, mert eleve képtelenségnek látják az egész vállalkozást. Őket megmentheti a 2012-es világvége. Ha lesz.

No de, térjünk vissza a majákra, de most nézzük a dolgot optimistán. Mert megeshet, hogy jócskán túlbecsülték maguk „az idő urai”-ként emlegetett nép. Lehet, bíztak benne, hogy nemzetségük fennmaradhat 2012-ig, így szükségük lehet addig naptárra. Hiszen, ha jövőbe láttak volna, valószínűleg saját pusztulásuk előbb tudták volna, mint a világét.

Apropó, jövőbe látás! Notredamus szerint fellélegezhetünk, még ráérünk egy darabig. Ő úgy írta meg, hogy a világ i.e.: 4137-ben keletkezett, és a hetedik évezredében fog elpusztulni. Neki már legalább bejött pár jóslata, reménykedjünk, hogy ez is. Ha pedig így lesz, akkor a mi generációnk egész nyugodtan élhet 100 évig is. Akár.

Azt hiszem, nálam a Notredamus kontra maják versenyben a jós győzött.

Azért – biztos, ami biztos alapon -, nem árt résen lenni, és figyelni. Legyen a tarsolyunkban pár ötlet, név és telefonszám. Tudjuk, mivel és kivel szeretnénk tölteni utolsó napjaink, ha eljő a világvége…

Karen

PostHeaderIcon Einstein idézetek

Arra gondoltam, hogy a mai napon, bolondok napján valami vicceset és mégis komolyat kéne írni.  Minthogy nem jutott eszembe semmi hasznosítható, és még a lustaság is rám telepedett, úgy döntöttem, idézeteket fogok másolni. Einstein mondatai mellett döntöttem, mert ezek közt akad humoros és elgondolkodtató is. Azt hiszem, senkinek sem árt, ha ismer párat ezekből. Boldog bolondok napját nektek, sok nevetést mára!

ALBERT EINSTEIN

Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás.

Sosem aggódom a jövőért. Mindig túl korán eljön.

Én mindenkivel egyformán beszélek, a szemetessel ugyanúgy, mint az egyetem elnökével.

Tanuld meg a játékszabályokat, aztán már csak játszanod kell – persze mindenkinél jobban.

A gravitáció nem hibáztatható azért, hogy az emberek szerelembe esnek.

Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.

Ha csak az ismert dolgok érdekelnének, lakatosnak mentem volna.

A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.

Ha az életben elérhető sikert A-nak vesszük, akkor A=X+Y+Z. X a munka, Y a játék, Z pedig, hogy befogod a szád.

A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.

A világ legnagyobb matematikai felfedezése a kamatos kamat.

Ne bánkódj, ha gondjaid vannak a matematikával, biztosíthatlak, az enyémek sokkal nagyobbak.

A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.

Milyen sivár az a kor, melyben könnyebb egy atomot szétrombolni, mint egy előítéletet!

Ne beszéljünk addig nagy felfedezésekről vagy haladásról, míg a világon egyetlen boldogtalan kisgyerek is létezik.

A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?

Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre.

Forrás: http://www.citatum.hu/szerzo/Albert_Einstein/

PostHeaderIcon Oké, de ne értem!

Saját akaratom megtalálása óta (nagyjából nyolc éve) vegetáriánus vagyok. Amikor ez kiderül (általában evés, vagy főzésről beszélgetés közben), az ismerőseim megsoroznak kérdéseikkel. Az évek során egyre türelmetlenebbül válaszolgattam (a 2372-dik kérdésre), így most rászántam magam, hogy még egyszer összeszedjem a gondolataimat, és röviden leírjam. Így aki kérdezősködik, azt finoman ide fogom irányítani, ha tényleg érdekli, majd elolvassa.

Elsőként nem, nem hiányzik. El se tudjuk képzelni, milyen sokrétűen lehet étkezni anélkül is, hogy az ember húst enne. Én magam nem vagyok az egészséges életmód híve, zöldségeket és gyümölcsöket alig eszek, magvakat meg egyáltalán nem. Viszont imádom az olyan ételeket, mint a gombás lasagne, a mozzarellás- vagy négysajtos pizza, sült krumpli, paradicsomleves, édes-savanyú… stb., nem is beszélve az édességekről! Egyedül a halászlé hiányzik, arra sajnos nincs semmiféle pótlék.

Tejtermékeket (joghurt, sajtok, tejföl, vaj… stb.) és tojást eszek, de semmi olyat, amiért állatokat kell megölni. Ennél a pontnál szoktam mély teológiai vitákba bocsátkozni az emberekkel, amelynek a következő a lényege:

Tudom, csak azért teremtjük, engedjük, hogy egyáltalán megszülessenek ezek az állatok, hogy egyszer majd, a leölésük után az asztalunkon végezzék. Pontosan tudom, hogy azért mert én nem eszek belőlük, még nem fog semmi sem változni. Oké, csinálják csak, de ne értem. Értem ne öljenek meg senkit és semmit! (Van elég bűnöm és álmatlan éjszakám e nélkül is).

állattartás

Nem az állatok megevésével van egyébként a problémám, az oroszlán is megeszi a gazellát. Tök normális. Én a módjával nem tudok kiegyezni. Ha vadászgathatnánk, és lenne esélye a vacsinak az elmenekülésre… de hogy megfosztjuk őket a szabadságuktól (mi mást kaptak az élettől?), hogy Istent játszunk felettük, miniatűr ketrecben egymást nyomják agyon, hogy telenyomják őket antibiotikumokkal és növekedésgyorsítókkal, hogy így biztosítsák az üzletet, ezt nem tudom megemészteni. Szó szerint.

Talán naivságomról teszek tanúbizonyságot, de nekem volt egy kutyám, és biztos vagyok benne, hogy ő nem csak értelmes volt, de voltak érzései is (bele akart betegedni, amikor nyaranta egy hétre távol voltam). Ha pedig ez így van, akkor okvetlenül a többi állatban is meg kell lennie ugyanezen tulajdonságoknak, csupán alacsonyabb színvonalon.

Nagyjából ennyi.

Ha maradt megválaszolatlan kérdésed, alább megteheted.

Karen

PostHeaderIcon Csodaországban

Láttam már Alice csodaországban filmet, de azt hiszem, akkor hibásan gyerekmesét csináltak abból, ami nem az. Ma megnéztem Tim Burton-féle feldolgozást, úgy érzem, ő remekül fogta meg a lényeget. Ugyanis ez nem mese, az emberekről szól, a mi butaságainkról és egész viselkedésünkről, csupán egy szürreális csomagolásban.

Kalapos és Piros királynő

Itt van rögtön a piros királynő. Ki tudja miért, de hatalmas feje van. Ezt pedig úgy kompenzálja, hogy testi hibás embereket gyűjt maga köré. Talán azt hiszi, hogy egészséges ember nem tudná szeretni? Mert valójában senki sem szereti (hiába vágyik rá titokban – ki nem?), de nem a fogyatékossága okán, hanem a kegyetlen viselkedése miatt. Ha őszinték akarunk lenni, tudjuk, hogy a belső értékek sokkal fontosabbak, mint a külsőségek.

És hogy hogyan reagálnak erre egyes emberek? Megcsúfítják saját magukat, hogy a királynő udvarába kerülhessenek. Az életben is előfordul, hogy néhányan (vagy többen is) megtagadják magukat, hogy a hatalom közelébe kerülhessenek. Ezt remekül fejezi ki a film. Amikor pedig a piros királynő elbukik, így elveszti a hatalmát, rögtön mindenki átpártol a nyertes oldalára. Jellemző emberi viselkedés, nem igaz?


Egy másik szereplő, a bolond Kalapos is igazán elgondolkodtató figura. Ő az, akinek a helyén van a szíve és (a látszat ellenére) az esze is, mégis bolondnak bélyegzik. Hogy miért? Mert nem merev, és fittyet hány a szokásokra és normákra. Ha épp táncolni van kedve, hát táncolni kezd, nem foglalkozik a fura megjelenésével, és ha úgy érzi, végigsétál a teázóasztalon… stb. Gondoljunk csak bele, mennyire kötnek minket a társadalmi szokások és elvárások. Rengeteg dolgot teszünk, vagy pont nem teszünk azért, mert ezt várják el tőlünk az emberek. Szomorú.

Aztán persze a dolgok néha túl kicsik, a feladatok meg túl nagyok. És ki is tudna választ adni a kérdésre: Ki vagy te? Ha önmagad se tudod.

A filmet ajánlani tudom mindazoknak, akik képesek leásni a felszín alá, belemerülni a részletekbe és elgondolkodni. Mert azt hiszem, Csodaország közelebb van, mint gondolnánk. Hajrá!


Karen

PostHeaderIcon Március 15

Régen, amikor az iskolai ünnepélyeken évről-évre – néha szinte szóról szóra ugyan úgy – végig kellett hallgatni a március 15.-ei eseményeket, bevallom, néha nagyon untuk. Most pedig úgy látom, nagyon is szép dolog olyanformán megemlékezni.

Lehet, hogy velem van a baj. Úgy gondolom, egy nemzeti ünnepet egy nemzetként kéne ünnepelnünk. Naiv lennék?

Néha – mint az ilyen napokon -, nem ártana pihentetni a politikát. Hiszen mi köze van Petőfinek a mai pártokhoz?! Szeretném megélni, hogy amikor március 14.-én este a híradót hallgatom, azt mondják egy helyen lesz a megemlékezés, nem pártok szerint szakadva. Nem osztanák szét a népet politikai nézeteik szerint (egy olyan napon, ahol az összefogást ünnepeljük!). Jó lenne, ha legalább ilyenkor nem szólalnának fel politikusok, hogy kihasználva a tömeget a közelgő választásokra biztassanak. Szeretném megélni, hogy a leendő gyerekemet büszkén vihessem ki az ünnepségekre, korhű huszárokat nézni, hogy ne kelljen attól félni, az egész balhéba fog torkollni, dobálózni fognak, verekedni, jön a rendőrség meg a könnygáz…


Politikai nézetektől függetlenül szeretném: ha a nemzeti ünnepünket egyszer egy nemzetként ünnepelhetnénk.

Karen

megemlékezés

PostHeaderIcon Táncolni szeretnék…

Loreena Mc Kennitt- Tango to Evora

Táncolni szeretnék, de egyedül nem megy!

Emlékszem, valaha mezítlábas lépteinket gyerekkacaj kísérte, s jókedvünktől visszhangzott az utca. Akkor még hatalmasnak tűnt a világ és csak ránk várt. Csóri kölykökként nem volt semmink, mégis akkor voltunk a leggazdagabbak. Táncoltunk. Bódítottak a színek és hangok, mindent elérhetőnek éreztünk. Hatalmas szívünk volt és lelkünk.

Mára pedig észrevétlenül összezsugorodott a világ és megfakult minden. Megint táncolni szeretnék, de egyedül nem megy.

Tánc

PostHeaderIcon A barátságról, újfent

Barátságról, újfent

 

Szeretnék most újraértelmezni egy régi közmondást. Leszögezném, ez az én szubjektív gondolatmenetem, lehet, hogy nagy badarság. Ha így van, javítsatok ki.

 

A világ állandóan változik, igazodni kell hozzá. Gondolhatnánk, hogy csak a régi technika, a nyugodtabb életvitel témakörök szorulnak újításra, de ez nem így van: időközben az emberek is megváltoztak. Talán még genetikailag is hozzáidomultak a XXI. századhoz. Hol vannak már azok az idők, amikor – mint a népmesében -, az éhes és fáradt vándornak szívesen adtak ételt, és szállást az éjszakára. Most ki engedne be egy vadidegent a lakásába, hogy ott aludjon?  Az lenne a hihetetlen, ha az illetőt reggelre nem rabolnák ki. Mert ez egy ilyen világ.

 

Na, de hogy ne térjek el az eredeti gondolatomtól, álljon itt az említett közmondás: “Az igaz barát a bajban ismerszik meg.”

Barátság 

Szép, logikus gondolat. Épp csak a hozzá tartozó világ nem logikus, a benne élő emberekkel együtt. Valahogy úgy vettem észre az utóbbi évek során, hogy ha mostanában baj van, a közelben mindig akad egy-két jólelkű, segíteni akaró és tudó ember. Előbukkannak a semmiből, talán a nevükre is alig emlékeztünk már. Vagy épp mindennap összefutottunk eddig, de a köszönésen nem jutottunk tovább, aztán ott vannak a távoli rokonok, akikkel évente egyszer-kétszer (Karácsonykor?) találkozunk. Valaki jön, és segít. Feltűnik a színen, majd miután kihúzott a bajból (vagy legalább megpróbált), ugyanolyan lendülettel le is lép.

 

Igazából fogalmam sincs, hogy ez másoknál hogy van. Én ezt tapasztaltam. Ennek fényében indítványozom a közmondásunk felújítását, valahogy így (a pontos megfogalmazást az illetékesekre hagyom, vagyis a népre): Az igazi barát a szürke hétköznapokban ismerszik meg.

 

Hiszem, hogy így lenne pontos. Belemerültünk a munkába, a háztartásba, a csekkekbe. Néha nincs se pénz, se idő másra. Ha épp szürkék a napok, a karikás megfáradt szemeknek nincs is jobb gyógyszere, mint egy-két  jó szó. Egy baráttól, aki segít a hétköznapokban.

Mára ennyit:

 Karen

PostHeaderIcon Szinglik és a Valentin nap

Szinglik és a Valentin nap


Majdnem Love

 

Kicsit elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de nézzétek el nekem, roppant elfoglalt voltam…

 

Február 14.-e hajnalán félálmomban úgy rémlett, mintha az imádott pasas mellkasán feküdnék. Igazán jó érzés volt. A hiba akkor következett be, amikor felébredtem. Nem kellett volna. Mindamellett ezt a napot tökéletesen alkalmasnak éreztem ahhoz, hogy elkezdjem számolni, hányszor jut eszembe Ő. Úgy 60 körül belezavarodtam. Hiába, matekból nem vagyok jó…

 

Tulajdonképpen szenvedés egyedül lenni egy ilyen napon, és ezt talán nem kell senkinek ecsetelni, aki hasonló cipőben jár. A Valentin nap a lehető legnagyobb diszkrimináció, amit az emberiség el tud követni a szinglik ellen.

 

Igazán szeretnék találkozni Cupidóval. Megkérdezném tőle, hogy mégis mire jó az, hogy össze-vissza lövöldözik a nyilaival. Utána kéne nézni a BTK-ban, hogy nem bűntetik-e ezt. Van-e egyáltalán fegyvertartási engedélye?

Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy valaki helyretegye a kiscsávót! És ha utána egy kicsit összeszedi magát, biztos, hogy a jövő évi Valentin napunk boldogabban fog telni…

Marc Anthony and Jennifer Lopez – Escapemonos

Karen

PostHeaderIcon Világuralom…

Világuralom…

Kispál és a Borz – Még Egyszer

Tegnap megkaptam a kopogtató cédulám.

A politikáról, és a hatalomért folytatott gátlástalan harcokról pedig eszembe jutott (más is, de azt „le-ön-cenzúráztam” a biztonság kedvéért) eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha a kezembe kerülne a világuralom. Az ilyen gondolatmenetek bár általában nem tanúskodnak teljesen épp mentális állapotról, viszont remek hatással vannak a lélekre… Én lehetnék a globális nagyfőnök, természetesen despotikus formában.

Uralkodói pompa

Az az ötlet is felmerült bennem, hogy mielőtt monumentális góré válna belőlem, rutint kell szereznem! Mert mindenhez kell tapasztalat, amit az ember igazán profin akar csinálni (ezt a mondatot akár meg is lehet jegyezni). Kell egy földterület, amely irányításával szerezhetek egy kis rutint… és ha már épp jönnek a választások…

Szavazz rám!

Mert én nem szeretnék Horvátországban nyaralót építeni, sem évente háromszor meglátogatni Zanzibárt, négyszer meg a Húsvét-szigeteket az adófizetők pénzéből. Továbbá nem tartanék igényt több tízmilliós végkielégítésre, szolgálati laptopra, kocsira… stb. És még rendesen be is járnék a parlamentbe (nem csak akkor, ha épp valami fontos témát kell megszavazni), szívvel-lélekkel szívnám magamba a vezetéssel járó tudást, tapasztalatot.

Ha elég rutinhoz jutnék, lassan elindulhatnék egyre feljebb és feljebb… ha meg mégsem lennék elég tehetséges és szerencsés a világuralomhoz, a BKV vezérigazgató helyettese még minden gond nélkül lehetek.

Megint őrült voltam, bocsi.

Karen

PostHeaderIcon Segíts! Kinek is?


Segíts! Kinek is?

We are the world – Haiti


A rádióban óránként felcsendül a szlogen, hogy küldj sms-t, és segítsd a Haiti földrengés áldozatait. Láttam riportokat, olvastam igen kemény számokat halottakról, sérültekről, földönfutókról (ahogy bizonyára mindenki más is)… és igen szép dolog az ilyen-olyan adakozás azok számára, akik rászorulnak. Ők pedig tényleg rászorulnak. A témát most mégis más megközelítésből szeretném nézni. Én már csak ilyen vagyok, sosem elég valamire rápillantanom.


Sok pénz és adomány gyűlt össze, azt mondja a média. Mert minket a média irányit, ha folyamatosan azt traktálja belénk, hogy Haitira küldjük a felesleges pénzünk, akkor oda pakoljuk, és este nyugodt szívvel térünk aludni, mert „megtettük, amit a haza megkövetelt”, tulajdonképpen apró hősök vagyunk. Remek. Itthon meg éheznek, köztük a mai állás szerint kb. 20 ezer gyerek.


„Hazai és nemzetközi intézmények felmérései szerint jelenleg Magyarországon 20.000 gyermek éhezik, sokan közülük csak az óvodai, iskolai napköziben jutnak meleg ételhez. E gyermekek számára a legveszélyeztetettebb időszak a hétvége és az iskolai szünetek tartama. A rendelkezésünkre álló keret vészesen fogy, az adakozói kedv pedig lankad. A nyomorban élő gyermekek száma drámaian emelkedik.”  – Írja a cotcot.

„Ha nem lenne menza, éhen halnánk” – Ez a mondat már a Baptisták honlapján található.

Amikor nem jut


Én azt mondom (gondolkodj bátran szabadon!), hogy légy te is hős, mindenképp adakozz, ha van miből, de előtte nézz utána, hol lenne a legjobb helye a pénzednek.


Karen


PostHeaderIcon In memorian Globális Felmelegedés…

In memorian Globális Felmelegedés…


Kanadai tudósok, akik több, mint egy évtizede vizsgálják a környezetszennyezés Földre gyakorolt hatását, a napokban egy megdöbbentő tanulmányt hoztak nyilvánosságra. A Földön az emberi beavatkozások olyan súlyossá fajultak, hogy ezek következményeivel eddig a legvadabb elmék sem számoltak. Kár lenne szépíteni a tényt: kinyírtuk a Globális Felmelegedést! Igen, többek között korunk legrettegettebb szörnyével is minden gond nélkül végeztünk.

A hatást pedig máris saját bőrünkön érezhetjük, és ha egyes szkeptikusok nem hiszik, hát nézzenek ki az ablakon! Szállingózik, hull, esik, szakad, zuhog a hó, és még csak nem is strapálja magát, hogy létrán jöjjön. Az ember meg csak bambán néz, mert nem szokta meg, hogy télen hideg van, és a hóval sem tud mit kezdeni. Pedig valamikor réges-régen már előfordult hasonló, még verset is írtak róla, méghozzá Szabó Lőrinc (őt még biztos meg fogom említeni a későbbiekben, egy komolyabb téma kapcsán).

Esik a hó!

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Végezetül még egy gondolat: Emlékezzünk meg az ellenségünkről, akit a hosszú csatában legyőztünk. Emlékezzünk, mert ha így folytatjuk a ténykedéseinket tovább, a következő áldozat talán maga a Föld lesz. S annak elpusztulásáról már nem lesz módunk megemlékezni…

Karen

Kezünkben a lehetőség

Kezünkben a lehetőség

PostHeaderIcon Az első szó jogán

Megérkeztem.

Teljességgel kezdő blogoló vagyok, ezért nézzétek el, ha az első pár megnyilvánulásom még döcögős lesz. Arra gondoltam, most nem terhelném az  jó népet az én személyes adataimmal. Legyen egyenlőre annyi elég, hogy 23 éves vagyok, és többek közt irodalomkritikával foglalatoskodom a neten. Szándékom szerint ez a blog nem az én személyem körül fog forogni, inkább csak itt élem ki az önkifejezési hajlamaimat. Egy-egy témát veszek majd elő, megtudhatjátok, hogyan látom a világot. Szabadon.

Szerettem volna valami frappáns képet találni az első bejegyzésemhez, ezért beírtam “a legjobb barátunk” google-ba azt a fantáziadús szót, hogy ‘hello’. Hihetetlen naivsággal azt gondoltam, hogy találok majd valami komolyabb kivitelű integetős képet, vagy ehhez hasonlót. Az eredmény pedig lenyűgöző. A szó lehető legnegatívabb értelmében.  Ugyanis első gyanútlan pillantásom egy helló kitty-s (gyk: ázsiából elszabadult macskát ábrázoló divatfigura) tetoválás fotóra esett… mindez Jézusos kivitelben!

No comment

No comment



Azt hiszem, jobb, ha nem is kommentálom a képet. Rátok bízom a véleményformálást. Mindenesetre elég figyelemfelkeltőnek találtam, hogy az első bejegyzésben szerepelhessen…

Mára talán csak ennyi. Heverjétek szépen ki a sokkot, nevető görcsöket, vagy épp azt, amit a fotó okozott, amíg én megpróbálok baráti viszonyt kialakítani az oldallal.


Karen